Képzeljetek el egy nagy-, és szabadszájú nőt, aki oda meri tenni a nyers véleményét és nem fél, mert tudja, hogy orbitális nagy szíve szereti az egész világot, de csoda orra kiszimatolja azt, ha valami nem stimmel. Ilyen lett mostanra. Ez az énje akkor is benne volt már, amikor megkeresett. De a felszín alatt mélyen volt, ki se látszott az oroszlán; néha a cica igen.
Időközben bújt elő úgy, hogy megtudott maradni bújós cicának az egyébként hatalmas sörényét méltóságteljesen megrázó oroszLYÁNY. Az ő történetét olvashatjátok. Vigyázat! Korhatáros szóhasználattal él és istenemre mondom, én hallgattam őt elég sokat és szofisztikált, cizellált, szerteágazóan tájékozott, bő szókincsű nőci. A feedback-je cenzúrától mentes, a pozitív indulatoktól duzzad és ennek megfelelően nem a visszafogott jelzőt használnám...
Köszönöm Reni, hogy megismerhettem a mélységeidet, magasságaidat és bizalmat szavazva nekem az egekig meg sem állsz!
"Suttogóm,
Az utolsó alkalmunk óta én már csak így hívlak. Ígértem, hogy szavakba öntöm az elmúlt egy évünket, de ez nehezebb, mint gondoltam, mert tele vagyok érzelmekkel és már saját magam unom az állandó sírásommal. Mint valami klimaxos picsa vagy hormonoktól szenvedő kismama.
Míg élek, nem fogom elfelejteni azt a szomorú vasárnapot, amikor a budapesti lakásom kanapéján ültem, folytak a könnyeim és felismertem, életem azon szakaszában vagyok, amikor már külső segítséget kell igénybe vennem. Addigra utolértek azok a napok, amikor már nem akartam az életem élni. Állandó alváshiány,- és megfelelési kényszertől szenvedve, a huszadik orvost is végigjárva, húsz kiló és számokban kifejezhetetlen lelki problémával már egyre többször kívántam azt, hogy másnap reggel ne ébredjek fel. Hogy bárcsak vége lenne már mindennek. Egyedül voltam az érzéssel és megosztani sem mertem senkivel. A masszív önhibáztatás tengerében fuldokolva azon a délutánon eldöntöttem, írok Neked. Zsigerből jöttek a jelentkezési lapra a válaszok. Szarnak éreztem akkoriban mindent, de leginkább magamat. Csak ültem a gép előtt, kint ragyogtak az első tavaszi napsugarak én pedig úgy voltam vele, egy életem, egy halálom, ha a beszélgetős, klasszik szakember, a több ezer kilométernyi futás, könyv nem segített, Te vagy az utolsó mentsváram. Ha ez sem segít, utána… ezt a gondolatot már be sem fejeztem. Csak azt tudtam, ideje magamban sepregetni. Aztán megvolt az első hívásunk, beszéltél nekem kabátokról, meg zsákról, meg munkatáborról és azt mondtad, semmit nem kell majd elhinnem, csak ki kell próbálnom. Valójában a munkatábor része fogott meg a leginkább, jó mazochista módon. Tudtam, hogy olyan ember kell, aki nem kímél és kőkeményen szembesít magammal. Na, most ez megtörtént és még élek, végtelenül hálás leszek ezért. Na azért kurva gyorsan tegyük hozzá, hogy a munkatábor az tényleg hitleri volt. Én ennyit bőgni, toporzékolni, dühöngeni, csodálkozni, tanulni, szeretni, érezni, felfedezni, hallgatni, élni akarni sosem szerettem volna, mint az elmúlt egy évben. Sokszor csak álltam és azt kérdeztem magamtól: jé, ezt megtehetem, nekem ezt szabad, ezt így is lehet? Mondjuk az egész szarul hangzott, amikor idézem: “a közös munka háromnegyed részében szarul leszel, aztán jön a jó rész.” Mondom fasza. Funkcionális káromkodóként istenem, én mennyit anyáztam. Aztán elrepült egy év, túl vagyok 34958 házi elkészítésén (ki számolja egy idő után?! ) belenéztem a tükörbe és valami olyan történt, amit nehezen tudok leírni, mert ezt csak érezni lehet. Meg látni rajtam. Egyenes gerinccel, kihúzott vállakkal, bele merek nézni a tükörbe. Levettem jó néhány kabátot, amit rám aggadtak, kaptam vagy épp hoztam magammal, megtanultam elfogadni a zsákot, ami a vállamat eddig csak nyomta és megszámlálhatatlanul sok új perspektívát kaptam az élethez. Megtanultam leszarni, hogy mások mit gondolnak arról, amit érzek és élek. Megtanultam nemet mondani. Magamnak is és megtanultam felismerni, ha valaminek végérvényesen vége. Megtanultam a saját életemben saját magam az első helyre tenni. Megerősödtem. Amiről eddig csak a jobb napjaimon hittem, hogy bennem van, mostanra már nem hiszem, tudom. Az egy év alatt megtaláltam a saját hegyem, amit meg AKAROK mászni. Sosem fogom elfelejteni Neked, amikor MINDENT nulláztam, olyan természetességgel vetted, ami sokkolt. Meg sem kérdezted, miért vagy hogy normális vagyok-e. Tudjuk, nem vagyok, egyre több energiám van ebben az állapotban és még ráadásul mocskosul élvezem is. Mocskosul élveztem a rombolást, a saját döntésből meghozott törést-zúzást, a mindent feladást, mert felismertem, hogy szaros alapra nem lehet kacsalábon forgó palotát építeni. Mocskosul élveztem, hogy a wishes macskából haladunk a 38/11-es oroszlán felé. Hogy megvan az alap. Igen, ez a jó mondat az elmúlt egy évünkre: MEGTEREMTETTÜK AZ ALAPOT. Azt a bázist, melyre mindig is vágytam, csak sosem mertem eddig megalkotni és rajta a saját életem élni. Soha nem fogom tudni Neked eléggé megköszönni, hogy visszahoztál abba az életbe, amit úgy szerettem, csak időközben már a levegővétel is nehezemre esett. Köszönöm, hogy ott voltál az úton, amin megtanultam hinni magamban és a képességeimben. Köszönöm, hogy egy 21 éves álom beteljesülését és az ezzel járó összes változást sziklaszilárd támogatómként kezelted, aki egy pillanatra sem kételkedik bennem. Köszönöm, hogy MINDEN őrült, grandiózus, földtől elrugaszkodott álmomra és ötletemre azt mondtad, hogy lehetséges. Köszönöm, hogy előtted sosem kellett szégyellnem magam az érzéseimért vagy a tetteimért.
Kemény egy év volt? IGEN! Romboltunk? Építettünk? Nulláztunk? Transzformáltunk? Nevettünk? Kimondtuk sokszor a kimondhatatlant? IGEN! És ez a folyamat annyira, de annyira ROHADTUL felszabadított. Meg le is fogyasztott.
De most így, a világ egyik legszebb helyén élve, a kis babzsákom ölelésében ha visszagondolok, akkor sem döntenék másként és ugyanilyen vehemenciával csinálnám végig. Veled. Jó, jó oké, néhány feladatot szkippelnék, kár ezt szépíteni. (-Szarkazmus-)
Ui: igen, a monino-t még élek, gyűlölni fogom, menni fog az esküvői meghívó és könyv vagy a blog nem csak álom lesz egyszer, hanem látható, olvasható valóság. A mellékelt fotót pedig fogadd szeretettel, asszem jól látható, mekkora a változás és honnan indultunk.
Ó, és kérlek, a hivatásod SOHA, de SOHA ne hagyd abba, mert amit teszel másokkal és másokért, az olyan, mint az oxigén. Nem lehet nélküle élni.
Üdvözlettel, Egy OROSZLÁN NŐ, akiben hittél"
