Ildikó és családja





 

Visszacsatolás 2022. tavaszra

 

Ildikó, az író azoknak kíván – kérésére szenzitív tartalom okán csak keresztnévvel – támogatást nyújtani, akik nyakig benne vannak a kérdésköreikben, aktív munkában élik velem a sokszor nem könnyű feladatokat és szeretnének egy ilyen jellegű, hosszas beszámolóból erőt meríteni, táplálkozni. Hiszen tudjuk, a befektetett energia megtérül, ha jól invesztáltuk.

(A referenciáim jellemzően vállalt, valós profillal publikált, írásban engedélyezett tartalmak. A következő beszámoló a számos érzékeny konkrétum miatt ettől eltérő módon kerül a közönség elé.)

 

„Vázlat:

 

1. Bevezetés

1.1. Honnan hová?

2. Kifejtés

2.1. Témaköreim: (Ildikó transzformációja öngyógyítással majd fejlesztéssel)

2.1.1. Anya és nő:

2.1.1.1. A bennem élő nők gyógyítása

2.1.1.2. a női vonalam tisztítása

2.1.1.3. Leválás anyáról egészségesen

2.1.2. Felelősségvállalás:

2.1.2.1. Panna lányom tehermentesítése a nem kedvezően funkcionáló mintáim alól

2.1.3. Pszichoszomatika:

2.1.3.1. vérnyomás, PTSD, (szülés, születés)

2.1.3.2. Lefojtott düh, pánik

2.1.3.3. „tudnám, de nem hagyják”

2.1.4. Tünetből képesség:

2.1.4.1. Fizikai és mentális öngyógyító képességek aktiválása (személyre szabott reset gomb)

2.1.5. Bástyák kialakítása:

2.1.5.1. megtartása konstruktívan

2.1.5.2. énhatárok kialakítása és működtetése

2.1.5.3. saját bástya kialakítása, tartalékként

2.1.6. Bűntudatból új képesség:

2.1.6.1. Önrombolás és frusztráció helyett szabadság és hatalom

2.1.6.2. Az enervált harcos feltöltése

2.1.7. Plusz hozzáadott érték: a jövőtávlatok, munka témák.

2.2. A párhuzamos terápia hatásai Zolival, a férjemmel

2.3. Egyéb segítő szakemberek az úton/hozzáadott érték/szakirodalom

3. Befejezés

3.1. értékelés, összegzés

3.2. távlatok

 

 

 

 

 

 

Visszacsatolás

 

 

Akkor kerestelek meg, amikor eljutottam arra a pontra az életemben, hogy úgy éreztem, már mindent kipróbáltam, minden eszközt megkerestem, segítséget kértem több helyen, több embertől, de igazán semmi nem oldotta fel a legfájdalmasabb érzésemet. Ez az alap-érzés, alap-reakciómintázat, vagy becézzük traumának, annyira meghatározta a mindennapjaimat, hogy már egyszerűnek tűnő helyzetekben is megjelent (amiknek objektíve nézve semmi köze nem volt hozzá).

Ma már tudom, mert elmondtad, és én is beazonosítottam magamban, hogy előbb csak kisebb kavicsokat dobált hozzám az élet, jelzett, hogy nem működik valami rendjén, nem volt igazán hatékony megküzdési stratégiám egy élethelyzetre, ezért elkezdtem elkerülni. Ez ideig óráig segített, de van olyan szembenézés, amit nem lehet egy életen át elkerülni. Később a kisebb kavicsokból öklömnyi darabok lettek, még itt is próbáltam kivédeni, bár már nagyon kényelmetlen volt úgy tennem, mintha nem lennének. Majd mivel ezeknek az eredőjét sem szüntettem meg, a kiváltó ok végül sziklákat kezdett dobálni felém. Az egyikben majdnem meghaltam. Majd az összes emlékeztető-ütésem ezt véste belém, azt hittem kitörölhetetlenül.

Azon a ponton, ahol megkerestelek, úgy éreztem, nincs tovább. Ültem anyám kertjében, gyönyörű nyári napon, a könnyeim átáztatták a ruhámat, a billentyűzetet. Láttam, merre halad az életem, ha nem változtatok, nagyon gyors lecsúszással ért volna véget, mert már olyan erős pszichoszomatikus tüneteim voltak, amik teljesen legyűrtek engem nemcsak érzelmileg és mentálisan, hanem fizikailag is. Az irónia az esetemben nem az, hogy eddig nem akartam eléggé szembenézni vagy változtatni. Amióta az eszemet tudom, változtatni akartam, megérteni, átformálni, kontrollálni amit lehet és tervezni. Megtudni, hol van a szabad akarat és az eleve elrendeltség határa, és kimaxolni, amit csak lehet, ami nekem adatott. Mégis végtelenül kisszerűen beleszorítva éreztem magam saját magamba.

Volt egyszer egy tanári pszichológia szemináriumom, ahol az volt a feladat, hogy egymásnak háttal ülve rajzoljunk, egy meghatározhatatlan (több állat formájából megkreált) alakot írjunk le szavakkal a másiknak, mennyire tudjuk pontosan átadni azt, amit szeretnénk viszontlátni. Mindenki lelkesen nekilátott a feladatnak, én pedig félbehajtottam a lapom. A jövőre nézve, hogy másnak is legyen elég helye. Akkor szembesültem vele, hogy az alap hozzáállásom az élethez az, hogy megfelezem, leszűkítem a teremet. Most azért jöttem hozzád, hogy megismerjem, visszakérjem, kitöltsem a saját teremet. Szembenézzek, feldolgozzak, tovább lépjek, meghaladjak, együtt éljek, szeressek, kitisztuljak, teletöltsek. Ahogy mondtad, a kezeimet, amit eddig a lőtt sebem szorongatására használtam, most már ölelésre, simogatásra, alkotásra használjam. Ez volt a kiindulópont, a terv.

Kaptam egy remek kivonatot arról, te hogyan, milyen hálózatban látod a dolgaimat, milyen alap összefüggésekkel élek, elmondtad, látod, hogy hogyan fogok ebből kijönni. Én csak reménykedtem, és végtelenül türelmetlen voltam. Türelmetlen voltam, mert már annyi mindent megtanultam, annyi helyen kerestem, ne fecséreljük az időt arra a puha bemelegítésre, amit már ismerek. Egy ideig csapkodtam azt a képzeletbeli asztalt, hogy gyerünk már. Egészen addig, míg a 2-3. alkalom táján el nem indult a szar. Akkor megérkezett belém az alázat, és a „jó-jó, hát mégsem szeretném ezt én nagyobb dózisban, gyorsabban”. Akkor vettem fel a saját ütememet és csak hagytam hatni, hagytam átfolyni mindent, ami jött, amit meg kellett élni. Közben milliószor összetörtem, megvolt az érzés, hogy én ezt nem bírom tovább, hogy nem bírok el egy picivel több terhelést sem. De valahogy mégis ott voltál a háttérben, azzal a biztos érzéssel, hogy most felügyelve van a folyamat, te előre megmondtad az alkalmainkon, hogy eddig és nem tovább, mert most csak ennyit bírok el. Amennyire idegesítő volt ez kezdetben, pont akkora biztonságélményt is nyújtott a későbbiekben. Hogy itt nem véletlenül gurul az autó üresben, hanem pontosan van megválasztva a sebesség, az irány, a látszólagos sodródás semmiképp sem az. Tűpontos keretrendszerben kutakodtunk és érintettük a felszedni kívánt elemeket.

Elemeim. Hat részterületet határoztunk meg az előzetes elbeszélgetés alapján. 1) Anya/nő 2) Felelősségvállalás a következő generációért 3) Pszichoszomatika 4) Tünetből képesség 5) Bástyák kialakítása 6) Bűntudatból új képesség. És volt egy plusz kuriózuma a közös munkánknak: a férjem velem párhuzamosan végezte a saját tréningjét nálad. Az egyéni tréning/terápiánk a kapcsolatunkat javító párterápiának is hatott. Nálunk az 1+1=3 lett. Háromszoros haszon. A legnagyobb érték, amit eddig magunkért tettünk. Bátran, ügyesen, vállt vállnak vetve, néhol egymás idegeire mászva, de mégis hatékonyan, eredményesen. Életünk legjobb befektetése volt a veled való munka.

Anya/nő. Az egyik résztéma a bennem élő nők gyógyítása volt. Rendszerbe foglaltuk, megismertem egy fajta nőtípus kategorizációt, a női achetípusokról. Magamra ismertem bennük. Szépen, egyesével végigvettük, hogy melyik hogy néz ki bennem, milyen a viszonyom ezekkel a részekkel, és mit szeretnék, hogy legyenek, hogy lehetnek ezek a jövőben. A lehetőségek tárháza végtelen, nekem mégis határozott elképzelésem van arról, mit mikor hogyan szeretnék megélni. Ez olyan önbizalmat ad nekem, olyan háttér-tartást, amire jó rágondolni. Nemcsak a magam számára, de a kisebb generációnak is egy alapvetés, egy alap-kép, hogy nemhogy szégyellni nem kell ezen archetípusok tulajdonságait, hanem külön-külön megszeretgetni, elfogadni, megélni, bátran alkalmazni, mint legmélyebb tudásunkat. Szerettem ezt az alkalmunkat. Látszólag nem ez volt a legmélyebb terápiám, mégis nagyon jó élmény, hogy nem feltétlenül az tud hatni, ami szétkarcolja és felmetszi a régi szöveteket, mély megértés következhet lágy folyamatokból is. Ugyanolyan hatékonysággal.

A női vonalam tisztítása. Ez az egyik első terápiák egyikén került terítékre. Elementáris erővel hatott rám a találkozás a még élő és a már meghalt családtagjaimmal. Tisztán látni önmagamat a női lánc hálózatában, a helyemet, a magamra vállalt feladatokat, azokat, amik segítenek és amik hátráltatnak. Kommunikálni velük, tisztázni, újratárgyalni, új szerződéseket kötni, lezárni a régieket, megérteni, megbocsátani, visszaadni, kiegyenlíteni, abbahagyni, önmagamat választani, megszakítani. Csodálatos, katartikus élmény volt. Ismertem korábban is majdnem minden összetevőt, értettem a miérteket, mégsem tudott egyetlen más technika sem végérvényesen a saját utamra terelni, magamat választani, mert mindig maradtak olyan láthatatlan szálak, amit az ember szakavatatlan segítséggel vagy önmagával nem tud feloldani. Látom az értékét annak a rengeteg befektetett munkának, a te munkádnak, aminek mi csak a haszonélvezői vagyunk. Kifejezhetetlen érték, amit te képviselsz. Köszönöm.

Leválás anyáról, egészségesen. Ez egy olyan téma volt, amivel megkerestelek. Tudtam, hogy van, tudtam, hogy nem egészségesen kapcsolódom, tudtam, hogy máshogy szeretném. Végtelen bűntudatot éreztem, minden függetlenedési törekvésemtől. Olyan ez, mint egy megcsalás, elhagyása valakinek, aki az életnél is fontosabb volt korábban. Talán ezt éreztem az egyik legnagyobb, legszövevényesebben összekuszálódott helyzetnek bennem. Hol tartok most ebben? Néhány napja ismét megjelent a problémakör. Ismét magába szívott. De már tudtam, hogy mi történik, tudtam, hogy hogy kellene, mi jogos, mi nem. Korábban ez napokig, hetekig, hónapokig tartott fogva, most kb fél órát. Ez eredmény. Látom magamat egy olyan képben, amikor megjelenik a triggerpont, felismerem és már bele sem megyek. Még nem ez van, de már elérhető távolban van. Azt érzem, ha nyugalomban magamévá tudom tenni mindazokat az eszközöket, moninot, amit az alkalmakon használtunk, amik már az enyémek, de időhiányban nem tudott elég mélyen beülni, akkor már meg is érkeztem oda, ahol lenni szeretnék. Ez jó.

A következő nagy problémakör a bennem megjelenő végtelen bűntudat élmény volt, hogy látom, mik a sérüléseim, látom, mitől vagyok emberi, tökéletlen, és látom a hálózatot, ami a kapcsolódásaimra épül. Látom a lányomat, hogy magába szívta a rezdüléseimet, a szorongásomat, a félelmet az új helyzetektől, a bárhonnan leselkedhető veszélytől, haláltól és fájt a szívem, hogy ezt az örökséget adtam át neki. A tréning alkalmak segítettek megérteni alapvető összefüggéseket, a helyükre tenni a bennem lévő konfliktusokat, fizikai segítséget (Gréti, Zsu, Teri társszakértők és Éva, az agykontroll oktató hölgy személyében), érzelmi és mentális megoldókulcsokat, hogy a fizikai helyzetek is megváltozhassanak. És változnak is. Öröm látni minden apró mozdulatot, ami már nem a korábbi gondolatfolyamot követi.

Pszichoszomatika. Összetett témakör, mégis alapvetően a szülésélményemre vezettem vissza ezek eredőit. Jó élmény volt, hogy a lehető legkorábbi élményig visszamentünk, kezdve Edina halálával. Meghatároztam magam önálló indiviidumként, láttam a folyamatot, ami elakadt a feldolgozatlan helyzet által. Láttam magamat, kaptam kézzel fogható segítségeket, sokat, amik a speciális krízishelyzetekben ki tudják emelni a tudatomat abba a térbe, ahol nem az érzelmek kavarognak a centrifuga dobjában, hanem a közepén állok, körülöttem forog minden, és látom, ki kivel van. Tudom, hogy ha közelebb lépek valamelyikhez, bármikor be tud szippantani, magához rántani, lehúzni, de már dönthetek úgy, hogy csak nézem őket és megvárom, míg lejár a körhinta. Mert lejár. Nincs világvége. Nagyon megnyugtató érzés, hogy azokba a terápiás helyzetekbe, amik feltöltötték a lelkemet, azokba vissza-visszajárhatok, töltődni, megérteni, megnyugvást keresni és találni. Jó érzés ránézni az új ékszereimre, tudom, mi mit szimbolizál, ezek már az enyémek, csak az enyémek. Nem más életét élem, nem ledolgozok valamit, hanem benne vagyok a saját magam történetében és szabadon dönthetek.

Vérnyomás kérdés. Meg voltam róla győződve, hiszen az értelemmel bíró objektív tudatom tudta, hogy ez a szülésemhez van bekötve. Itt jelezném újra magamnak, hogy amiről szentül meg vagyok győződve, az meglehet, nem is úgy van. Merthogy a vér téma is életekkel ezelőtt indult, találkoztam az élménnyel terápián. Megláttam, hogy a disszonáns érzéseim a családdal honnan erednek. Visszamentünk, ránéztem, újraéltem, felvállalhattam, együttérezhettem önmagammal. Mikor ezekből kijöttem, akkor megváltozott az egész mátrix. Itt és most a fizikai jelenemben. Tényleg betettünk kiegészítő élményt, ami pillangó-hatásként futott végig egészen a jelen pillanatáig. Felemelő, felszabadító, óriási horderejű élmények ezek.

Egyelőre nem tartok ott, hogy ebben teszteljem magam. Még erősödnöm kell, beépíteni a tanultakat. Azt látom, hogy felismerem a helyzeteket objektíve is. Már nemcsak az az egy magyarázat létezik egy fizikai testi tünetemre, ami korábban minden kétséget kizáróan elborított mindent. Most már látom a lehetséges eredőket és a lehetséges utakat, és én választhatok. Ez szabadság. Szeretném odáig tréningelni magam a kapott eszközökkel, hogy bele tudjak nevetni a korábbi meggyőződésem szemébe, és azt mondani, hogy ez volt. Most más is van.

Nagyon fontos pontjai voltak a folyamatunknak a saját születésem történetének és a saját szülésem történetének az újra átélése. Látni a résztvevőket, a döntési helyzeteket, a benne megjelenő érzelmeket, és a bepótolt aranyóráim hatását. Nem elmondható ez szavakkal. Csak a köszönetet és a hálát érzem. Hogy vezetve és megtartva voltam ebben a folyamatban. Hogy akkor és ott, olyan mennyiségű előkészítő munka, és felkészülés után pont akkor érkeztem meg ezekbe, amikor valóban minden egyéb kérdésben kis apróságként felmerülő összetevő is elkészült. Kész lettem arra, hogy ne csak egyszerűen újraéljem (ahogyan egy baráti elbeszélgetés képes ezt felidézni), hanem tű pontosan minden részlet a helyére kerüljön, hogy első látásra oda nem illő részletek hogyan kapcsolódnak bele ezekbe az élményekbe, és ezen terápiás alkalmakon hogy tud egyszerre 4-5-6 teljesen különböző területe ki/megoldódni az életemnek. Csodálatos.

A lefojtott düh életem egyik olyan alapélménye volt, ami meghatározta az egész világhoz való hozzáállásomat. Minden gyerekkori nehéz megélés engem oda vezetett, hogy szeretnék egy olyan világban élni, amiben a lehetőségekhez mérten jók, empatikusak, kedvesek vagyunk egymáshoz. Ha én így állok hozzá és mindenhez, majd a környezet is alakul. Ennek számos pozitív megerősítése érkezett, de a természetes ellenpólussal, a teljességgel nem tudtam mit kezdeni. Az erős szellemi szülői háttér ezt tovább nyomta lefelé. Elkerülés, majd pánik vette át a helyét. Talán az egyik legfontosabb pontja volt a fejlődésemnek ezt a feszültséget azonosítani, felszabadítani, létjogosultságot adni neki, megfelelő mederbe terelni. Már vannak technikáim, amikkel konstruktív formában meg tudom élni az élettel természetesen együtt járó feszültség kivezetését anélkül, hogy azt bűntudattal önmagam ellen fordítanám, vagy belevezetném magam egy megkeseredett állapotba, amely megintcsak zsákutca. Már van tere ezeknek a természetes érzéseknek, mert csinálok nekik, már elfogadható, mert hozzám tartoznak. Ez egy olyan fajta új tanulás volt, amit korábban nem engedtem be a világomba.

“Tudnám, de nem hagyják”. Ez a mondat a feltáró beszélgetés kb 45.percében érkezett meg tőled. Elgondolkodtunk azon, lehet-e a tételmondata egyes problémák gyökerének. Tisztában vagyok/voltam az értékeimmel, de a körülvevő környezet, a társak, illetve a saját “karmáim” (aka én) úgy alakították a mindennapjaimat, hogy félkarú óriásnak, eszköztelen embernek éreztem magamat. Bármire képes vagyok, mindent meg tudnék csinálni, de mivel épp nincs rá szükség, mert mások megcsinálják helyettem, értem, nekem, mert épp más életszakaszban vagyok, a remek képességeim leépültek, elsorvadtak. Hagytam veszni őket. Ezek után letisztázni az egészséges énhatárokat, szerephatárokat, felelősségvállalásokat, a kényelmes helyett a kényelmetlent választani tudatosan, magamért, önmagam építéséért, önerőm megerősítéséért, ez volt a feladat, ez az út, amit minden nap meg kell járnom. Időnként elfelejtem, és mikor visszaköszön, akkor már eszembe jut, hogy “tényleg, hát ez az elmélet már helyre van rakva, csak alkalmazni kell minden nap, éltetni”.

Tünetből képesség. Fizikai és mentális öngyógyító képességek aktiválása. A tréningemnek ehhez a pontjához két fontos elemet is kiemelnék. Egyfelől a mentőláda ötlete nagyon gyakorlatias, hasznos, egyszerű, és használata könnyen beépíthető a mindennapokba. A korábbi nyomasztó problémák így alakulnak át erővé, hiszen már nem az életenergiát elszívó gondot látni bennük, hanem mélyen empatizálva önmagunkkal, megköszönve a létüket, a figyelmünket a megrekedt helyzetről továbbvezetve a megoldás felé mutat, mind fizikailag, mind érzelmileg, mind mentálisan. Ez klasszikusan annak az esete, ahol az ember nyomon követheti a programod sikerességét, mert itt minden összetevő eddig is ismert volt, a kiindulópontot legtöbben tudjuk, de az, hogy ebből látható, fogható, szagolható, kimondható, érzelmileg elismerhető, nyomatékosított, gyakoroltatott a kivezető út, az máshol hiányzik.

A másik ide kapcsolódó értéke a programodnak számomra a monino táblázata. Ez az a fajta rendszerező, amire az én “mindenben az összefüggést látó, kereső agyamnak” igazán szüksége volt. Kicsit úgy éreztem minden sorával, amit én magamnak írtam össze, hogy a saját hajamnál fogva emeltem ki magamat abból a mocsárból, amiben eddig elmerültem. Igazán itt éreztem meg azt az erőt, hogy ezt tényleg én csinálom magamnak, magammal, nem egy külső segítőre támaszkodom, akinek a lététől függök. Mindig visszatérhetek, ismerem a keretet, bármikor tovább írhatom, megújíthatom, nemcsak a nagy mínuszokból a nulláig küzdhetem magam, hanem olyan siker-távlatok vannak benne, amiket eddig nem láttam elérhetőnek a lehúzó erőim miatt. Itt viszont benne vannak ezek a lehúzó erők, a megfelelő előjellel, a megfelelő helyen, majd szépen végigvezetve van rajta a figyelmem, az én “mindenben a pontatlanságot, elcsúszási lehetőséget pásztázó, kijavító elmém” teljes elégedettséggel néz végig a soron, látva, hogy minden rendben van, a helyén, honnan hová jutunk el. Ez valami csodálatos. Az egyetlen nehézsége a táblázatnak, hogy tele lehet írni, viszont minden sora annyira értékes, hogy kb egy sor/3-4 nap a beülési ideje. Ha igazán mélyen akarom magamévá tenni, ahhoz idő kell. Ha csuklógyakorlatból végzem el, akkor csak egy újabb felesleges dokumentum. Viszont ha igazán megdolgozom vele magamat, akkor a legerősebb védvonal, bástya, támasz alakul ki belőle. Ezt érzem. Van vele munka. Lesz vele munka. Nem érdemes magára hagyni. Ahhoz túl értékes. Minek keressen az ember újabb és újabb eszközöket, amikor már megtalálta, csak használni kell.

Bástyák kialakítása. Sikerült elérnem arra a pontra, hogy vannak saját bástyáim, már meg tudom őket tartani. A terápia alatt ezek nagyon riasztóan is meg tudtak jelenni, olyan fizikai határtartással, aminek a következményeit nem szívesen vállaltam volna fel. Viszont amikor élesen szembekerültem azzal, hogy láttam, itt a tét valójában az, hogy önmagamat választom vagy a kapcsolódást, akkor korábban mindig lemondtam önmagamról azért, hogy ne veszítsem el a kapcsolódással együtt járó előnyöket. Nem vettem számításba, hogy ezzel nemcsak a nevezett előnyöket szerzem meg magamnak, hanem a legmélyebb elhanyagolását is önmagamnak. Hogy sosem lehet elég jó a kapcsolódás ilyen áron. Hogy ott mindig marad egy folt, ami aztán későbbi problémák oka lesz. Persze rejtőzködve, nem megmutatva magát. Most már tudom, ezeknek a gyökéroka is a gyerekkori tapasztalat, a “nem vagyok elég jó”, “nem vagyok így, ebben a formában szerethető” gondolatmag, ami aztán kihat ezekre a látszólag banális, jelentéktelen helyzetekre, amik aztán igen komoly szemetet görgetnek maguk előtt. Ez a klasszikus “nem segít élni” program, automatizmus, ami nagyon mélyről működik a lélekben.

Ma már vannak éles, látható énhatáraim, a terápia alatt lényegében összeomlott a legközelebbi családi hálóm, ennek a határtartásnak köszönhetően. Nagyon fájt, majdnem belepusztultam, de aztán mégsem. Itt vagyok. És nem bánom. Nagyon magányos élmény volt. És fogalmam sincs, hogy bírtam enélkül élni, hogy bírtam elviselni azt a nyomasztást, amit ezek az elmosódott kontúrok jelentettek. Természetesen látom, így utólag is, milyen veszélyes volt így élni. Látszólag a felszínen van egy kis reflux, egy nagyon enyhe szorongás, bizonyos témáktól való elfordulás, egy kis benyelése a családi őrületnek. Soha. Többet. A férjem is hasonló megküzdések mellett fogalmazta meg, hogy “itt van egy liter méreg. Semmi többet nem kért a család, csak hogy időnként igyál meg belőle egy icike-picikét.” “Nem hiszem el, hogy nem bírsz ki két órát”. “Ahogy Kriston Andi mondja, felhúzod, megfeszíted, tartod, aztán elengeded”. Mindezt a szeretet nevében. Amikor az ember kristálytisztán látja, hogy milyen értékek mentén köteleződik el ő, és milyen értékek mentén az adott/kapott környezete, és ezek többé nem tartoznak egyetlen közös metszéspontjába sem az ontológiai köröknek, az egy igen fontos pillanata a fejlődésének. Amikor megtanultam nem bűntudatot érezni, hanem tisztelni a saját értékrendszeremet, a cselekedeteimet, a szavaimat, érzéseimet, akkor már nem is volt olyan nehéz működtetni ezeket a bástyákat. Addig van gond, amíg csak azt tudtam, hogy hiányzik a bástya, remek, menjünk a bástya-boltba, csak ez kell. Nem, nem csak ez kell. Egymásra épül minden. Pont ahogyan az elme, az egó, a tudatalatti védi a korábbi tapasztalatok alapján a belső irattárat, úgy nem lehet oda berontani és csak egyszerűen elvenni vagy betenni valamit. Nagyon jó metaforákkal, képekkel dolgozol. Könnyen érthető, emészthető, személyre szabott, látszik, mennyi munka, mennyi tapasztalat van ezek mögött “a kis féléves mindset tréningek” mögött. A legnagyobb örömmel ajánlom ezt a közös munkát a barátaimnak, családomnak, habár tudom, nem lesz senki számára kellemes, ahogy mondtad, munkatábor és ezt maximálisan visszaigazolom. De jó lenne, ha mindenki tudná, hogy nem otthonfelújítási támogatásra, meg napelemre van szüksége, hanem erre. Arra, hogy rendbetegye az alapjait, hogy aztán lehessen felszabadultan örülni, egymásnak, az életnek, a valóban megvalósult álmainak, a jelennek. Mert enélkül csak vegetálás az egész. Azért meg nincs értelme.

A korábban szinte minden mellett megjelenő bűntudatomból új képességet transzformáltunk. A bűntudatom sok esetben a saját sötét oldalamnak az el nem fogadása. Rájöttem, illúziók mentén éltem, és ebbe a keretbe próbáltam belepaszírozni önmagamat és az életeseményeket. Nyilvánvaló csalódás járt a nyomában. Amint erre emlékeztetem magam, az önrombolás és frusztráció helyett szabadságélmény jelenik meg, és a saját életem tervei, céljai, eredményei felett érzett hatalom élménye. Sok erőt lehet meríteni ebből.

Van egy symbolon kártya, az enervált harcosról: a szent őrült. “A harcos, aki ahhoz szokott, hogy e világban mindig valami ellen küzdjön, most az időtlenség birodalmában találja magát, ahol nincs mi ellen, milyen célért küzdenie… Olyan mértékben űzte ki magából és világából az agressziót, a Harcosát, hogy ténylegesen hiányzik belőle a gonoszság és a düh… Egy mélyebb értelmezés szerint a Szent őrült maga a megtestesült hős, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy már nem küzd tovább. A cselekedetei a nemcselekvésen keresztül nyilvánulnak meg…” Van ennek tehát igazán negatív és pozitív aspektusa is. Én csak azt éreztem, hogy ez így nem mehet tovább, abban egyeztünk meg, hogy feltöltjük ezt az enervált harcost. Nem valami ellen (a szükségszerű ellenállás mellett), hanem valamiért. Önmagamért. Magam tervei, céljai mentén, a saját értékrenszerem által stabilizált kereten belül. Így azt érzem (amiért érkeztem is hozzád), hogy nem mások életét élem, szolgálom, hanem a magamét, és ezzel tudok teremteni, támogatni is, ha úgy kívánom. De semmiképpen nem fordítva, másokat szolgálva határozom meg önmagam. A prioritások megváltoztak. Nemcsak szándék szinten, hanem a fizikai valóságban is. Úgy érzem, megérkeztem ahhoz a startvonalhoz, ahonnan magamat építhetem, nem ledolgozok valamit.

Utólag hallgattam meg a honlapodon lévő interjút, olvastam posztodat, hogy mindig van hozzáadott érték, amit a folyamat elején nem látunk, csak mint ajándék időközben megérkezik. Ilyen volt nekem a jövőkép tisztázása munka fronton. Olyan remekül sikerült tisztázni a lehetséges útvonalakat, érzelmi érték mentén súlyozni, ezáltal döntésre is jutni, hogy magamat is megleptem vele. És a félreértések elkerülése végett, tudtam én ezeket a lehetőségeket korábban is, de hiányzott az az összefésülés, amivel végül letisztázódott, hogy mi lesz az útvonal, milyen ütemben ahhoz, hogy a tevékenységeimben ne csak a végeláthatatlan feladat- és kötelességtengert lássam, hanem a lyukakban megláthassam önmagamat, hogy hol tud majd ez olyan örömöt adni, hogy tud majd tölteni, hogy az nekem valóban jó lehessen. Nem keresek magamnak napi 8-10 órás elfoglaltságot, ami után majd leeresztek és pihenek, hanem olyan struktúrát tervezek, ami minden pillanatában tölteni tudja az életem és rólam szól. Most már tudom, hogy ezt háttérhipnózissal elég pontosan lehet irányítani, ehhez még tanulni szándékozom, de csak a jelenlegi ismeretek mély bevésése után.

Nem lenne teljes a kép, ha nem említeném külön a párhuzamosan haladó terápiát a férjemmel. Az ő életének transzformálása igen jelentős hatással volt az én folyamatomra. Néhány hónappal korábban kezdett, mint én. Nála egy a közös életünkből fakadó problémából indultatok ki. Eljutottatok a mélyben rejlő gyökérokokig, rájöttünk, hogy természetesen esélytelen volt nekünk a felszínen jól körvonalazott problémát megoldani anélkül, hogy az ő saját határhúzási, leválási témáit meg nem dolgozta volna. Mi egymásnak vállt vállnak vetve harcoltunk magunkért, azért, hogy az amúgy is jó, erős, stabil kapcsolatunkat egy magasabb szintre emelhessük. Arra a szintre, ahol nem azokban a körökben pörgünk, amiket a családi hálózat, a korábbi automatizmusaink határoztak meg nekünk, hanem mi hoztunk döntéseket, távlatokat határoztunk meg, szabadon. Hasznos ez a munka. Ha egyszerűen szeretnék fogalmazni, azt mondanám, hogy szenvedtem egyszer az ő terápiája miatt (mert érintett voltam benne, az életében), szenvedtem egyszer a saját anyagom megdolgozása miatt, és nem utolsósorban szenvedtem a saját kapcsolati anyagunkat érintő változások miatt. Ami egyszerre, egy időben volt háromszoros nehézség, az a végére háromszoros haszon, háromszoros ajándék lett. Tudtuk ezt, vágytunk rá, elérhetetlennek tűnt, mégis sikerült. Itt vagyunk, erősebben mint valaha. Olvasom magam és olyan végtelenül elcsépeltnek hangzik, valójában nem tudom átadni pontosan azt, mennyire, milyen minőségben változott meg az életünk. Olyan, mintha eddig egy 80% polyester ruhát lecserélnél a legfinomabb selyem vagy kasmírra. Semmi extra, mindegyik ruha, mindegyik befed, életben tart, csak egészen más az érzés. Kicsit olyan ez, mint a jó kapcsolatok legmagasabb szintjén, mondjuk a felső 80-100% közötti sáv, legmagasabb felső rétegében lenni. Semmi extra, csak már nem akarsz enélkül levegőt venni sem. És a legjobb talán ebben az, hogy ezt a minőséget a különböző kapcsolódásainkban úgy tudjuk megélni egymással, hogy nincs benne függőség. Ebben sincs. Mert ez már a miénk. Nem elvehető tőlünk. Ez már megtörtént. Bármi történjék is a jövőnkben, ez már nekünk megvolt. Köszönet és hála a vezetésért.

Nagyon fontos volt a folyamatunkban a további segítő szakemberek ajánlása. Sokszor beszélgettünk róla, hogy a hiteles kapcsolati tőke is olyan hozzáadott értéke a munkádnak, amit nem lehet pénzzel kifejezni. Az ember éveket és sokszázezer forintot spórol meg magának azzal, hogy nem kering a pszicho-business sötét bugyraiban. Hogy tudom, hogy akit ajánlasz, az ugyanazt a minőséget képviseli, mint te, tehát csak a közös hangot kell megtalálnunk és megkapjuk, amiért oda mentünk. Igaz ez a fizikai, a szellemi segítőkre is, de a gyerekeinkkel kapcsolatos ajánlásokra is. Számunkra nagyon fontos a család, a saját kialakított kapcsolati hálónk. Amikor ezek bármelyike, bármilyen fronton fejlődik, jobbá, erősebbé, stabilabbá válik, akkor örül a szívünk. Ez megtörtént. Köszönjük.

Mindezek mellett olyan szakirodalom listát kaptunk, aminek még mindig nem jutottunk a végére. Ami igazán nagyszerű ebben, hogy ez egy személyre szabott lista, kifejezetten olyan könnyebb és nehezebb tartalmakkal, amik a mi életünket viszik előre. Eddig is szívesen olvastam a témáinkat érintő szakirodalmat, de a háttértudással irányított ajánlás egészen más. Más minőség ez is.

A végére érve a visszajelzésnek csak azt tudom ismételni, hogy köszönjük! Köszönjük a szakértelmedet, a munkádat, a személyes jelenlétet és a személyre szabott terápiát és tréninget. Köszönjük a figyelmedet, azt, hogy a leglehetetlenebb időpontokban is elérhető voltál e-mailben, hogy tudtuk, hogy bár nehéz a folyamat, nem vagyunk magunkra hagyva benne. Hogy tudtuk, nem fogunk függni egymástól, szabadon lehetett szeretni és kevésbé szeretni, hogy kaphattam tisztán látást és átfogó képet nemcsak magamról, a helyzetünkről, de adott esetben a szakmáról, stratégiákról, jövőképekről. Boldog vagyok.

Most arra vágyom, hogy megpihenhessek, szépen végigolvassam kivétel nélkül az összes könyvet, amit időközben megrendeltünk, végigolvassam a jegyzeteimet, és tovább készítsem a moninomat. Feltett szándékom ezek után újra jelentkezni nálad és precízen, pontosan belövögetni magamnak a háttérhipnózisokat. Szeretném maximalizálni a hatékonyságot az életemben, hogy ne azt érezzem, hogy futok magam után, hanem hogy minden pontosan a helyén van, semmi nem kíván tőlem többet, mert tudom, hogy ez így nekem jó, én csinálom az életem olyanná, amilyenné szeretném. Amibe belefér a lazítás, a strukturálatlan szabadidő, és belefér a hatékony munka. Belefér a családommal töltött minőségi idő, és az egyéb kapcsolatoknak is van helye. Már tudom, mindez csak tudatállapot, nézőpont, tervezés és kivitelezés kérdése. Már tudom, hogy ez elérhető. És akarom.

Az, hogy idővel lesz-e belőlem “kicsi-Kinga”, az még elválik, mindenesetre annyira inspiráló, amit művelsz, hogy ennek nemcsak felhasználói szinten tudok örülni. Jó, hogy vagy, hogy létezel. Köszönjük!

 

Ildikó és a családja”

 

kép forrása: Piqsels

További vélemények...


A visszajelzések ereje
Molnár Viktória Hajnalka
L.-F. Krisztina
Fodor Renáta
Róbert
Takács Anita
Ildikó
Kovács Orsolya
Veganeeta
Hári Eszter
Puber Gyöngyi
Geráth Szandra
Dr. Balogh Renáta
Ildikó és családja
Duna Kata
Takács József
Dokumentumok:
Etikai szabályzat
Adatkezelési tájékoztató
Impresszum
ÁSZF