Neked is érték? Még nem? Szeretnéd, ha az lenne?

Vallomások magamról. Miért? Hogy ne érezd magad egy pillanatra sem kellemetlenül, amikor hozzám fordulsz. Hiszen tudni fogod, nekem már sikerült, semmi ördöngösség nincs benne, Neked is egyértelműen menni fog, ha tisztességgel végigjárod azt az utat, amely az elején kellemetlen, de a hosszútávú hatásai, következményei felbecsülhetetlenek és később csak mosolyogni fogsz az egészen.

Mivel is kezdjem? Vegyük először a szánkhoz kapcsolódó függőségeket és induljunk ki a teljesen felesleges vásárlásból. Legyen ez például nem tápláló élelmiszer, dohánytermék, vagy akár a körömrágás, stb.

Érzelmi lavináddal kilátástalanul álltál már a polcok előtt…betegyem a bevásárlókocsiba, vagy ne? Nem szabad…de kell…sima ügy, meg tudom csinálni…NEMBÍROMTOVÁBB…

Az elhízás több szintjét itt és most nem érintem. Ez másik rész lesz. Nem is arról kívánok írni, hogy soha többé semmi ilyet a szátokhoz ne emeljetek. Hitelességemet megőrizve írok Nektek, és a szokásaimat sem titkolom majd.

Amikor képes vagy mértéket tartani, tudod, hogyha megeszel egy szennykaját, vagy mást veszel magadhoz, amiről tudod jól, nem támogat Téged, akkor egy ideig hagyd el annak fogyasztását.  Könnyen beszélek? Most már igen. Miért? Mert jelenleg csak ezek nyomait és a fejlesztés alatt álló állapotot látjátok rajtam, hiszen én is folyton változásban vagyok és haladok az utamon, évek óta túl vagyok a kényszerevésen -, hogy más függőségeimet és kényszereimet ne is említsem, amelyekkel romboltam magam sok sok időn keresztül. Na jó, kaptok párat ízelítőként, melyekről a minisorozat további részeiben is írok majd: megfelelési-, és teljesítménykényszer a férfiak, főleg éccsapa’ felé (=Elég jól csináltam? Biztos, hogy ízlett? Tuti? És ez a ruha tényleg valóban jól áll? És tényleg szeretsz? És meg vagy elégedve? …bla-bla-bla. Atya ég. Már nevetve nézek vissza, de ez is én voltam.)

VÉGE! Mit jelent az, hogy vége? Nos, bármelyiket meg tudom jeleníteni ma is, annak tudatában és praktikumával, hogy képes vagyok tesztelni magam, képes vagyok megvizsgálni:

• szükségem van még rá?
• ha élnék vele, megtenném, mi lenne a következménye?
• jól esik-e még mindig, hogy áldozatot gyártok magamból? (Meglepő kérdés, tudom.)
• lassú méregként hat rám?
• élvezem, ha megteszem?
• ha már megtettem, NE csináljak még nagyobb bajt azzal, hogy a bűntudat és a szégyen sanyarú állapotaiba hajítom magamat érzelmileg. Oké, megvolt, mérlegelek, jól esett, PONT.
• lényeg, hogy a kontroll nálam van és ÉN DÖNTÖM EL, megteszem-e vagy sem. Nem pedig egy “másik erő”, amire cseppnyi ráhatásom sem volt akkoriban.

Mi a különbség? Az, hogy ma már tudatosan képes vagyok a mértéktartásra, illetve a totális “nem csinálására” ezeknek. Nehezemre esik-e? Nem. Esküszöm nem. Hogyan csináltam? Egy mondatban ezt nehéz kifejteni, de összefoglalom a lényeget.

1. Elegem lett. Magamból. A világból. A hülye szokásaimból. Az életkörülményeimből.
2. Kíváncsi és őrült énem jó szolgálatot tesz nekem, hát éltem vele. Először a fizikai elváltozásaim, testi diszfunkcióim irányába, orvosi vizsgálatok tömkelegével indultam, természetesen minden negatív volt, amíg nem ástunk mélyebbre. Ott összeállt a kép, súlyosabb, mint gondoltam. Oké, hogyan tovább? Gyógyszer? Hagyományos nyugati orvoslás? Beavatkozások? Kösz nem, már volt komolyabb félrekezelésem évekkel azelőtt; amelynek részben az akkor aktuális betegség is az egyik következményévé nőtte ki magát; szó szerint. Sejtszaporodás jött létre ott, ahol ennek jó esetben helye nincs.
3. Saját felelősségre úgy döntöttem, belekóstolok sok-sok új ismeretanyagba. Megtanultam megérteni a testem jelzéseit dietetikussal, pszichodrámával, természetgyógyásszal, szomatodrámával. Pontosabban egy nagy hülyeségnek tartottam eleinte, hogy beszélgessek egy szervemmel vagy azt is, hogy a pszichém állapota és működése miként hat a cselekedeteimre. Amelyeket természetesen akkoriban még nem én uraltam. Valami más uralta. Mondjuk a belső elfojtásaim elég erősen. Visszatérve a szemléletváltásom első fázisához: Na mondom, hová kerültem?? Aztán végiggondoltam, adok egy esélyt az alternatív, holisztikus módszereknek, mert jobb ötletem nincs. Hála a jó istennek – és a terapeutáknak, és magamnak -, hogy így történt. Ma már van egy közös nyelvünk a “Kinga testével és lelkével”, egész magas szinten beszéljük. Megtanultam, hogy a saját biológiám értem dolgozik, s nekem akkor jobb, ha ezt meg is értem. ???? Persze ha nem ismerem a működést, akkor nem olyan gördülékeny a folyamat. Ezen felül számos módszert, tanulmányt, terápiát, képzést, kezelést említhetnék, de nagyvonalakat ígértem feljebb.
4. Végül ami a leghatékonyabbnak bizonyult – a hipnoterápia – az ki is nőtte magát a hivatásommá. Felmerült már a kérdés, hogy nincs-e szégyenérzetem ezeket ide írni? Nincs. Szeretném, ha a többi embertársam – akik jelenleg még a saját hétfejű sárkányuk fejeit vagdossák, persze azok helyére hatványozottan nőnek vissza a semmiből előbukkanó további fejek – szégyenérzet nélkül, büszkén lépne be hozzám, amikor megtisztel a bizalmával kényes kérdéseit illetően. (A szégyenérzet amúgy is egy lehúzó energia, nem kell még súlyosabbá tenni az amúgy sem egyszerű helyzetet.) Büszkén vállalja be, hogy feladja a harcot. Ez nem ciki, hanem a legnagyobb bátorság, amit ember tehet ilyen esetben. Itt ismét Buda Laci tanárom frappáns, modern köntösbe burkolt gondolatával élek: “Ezt az életet nem lehet agyból végigtolni.” Bátorság és gyermeki kíváncsiság, nyitottság kell a haladáshoz, mert érdemes megpróbálni odalépni a bennünk lakozó, kilakoltathatatlan sárkány elé és békével közelíteni. Azzal a tiszta szándékkal – tudva, hogy ő sosem költözik ki belőlünk -, hogy adunk egy esélyt a szelídítésnek. Együtt kell élnünk, ez nem kérdés. Ez nem probléma, amit megoldunk. Ez tény, amit elfogadunk. Ám a körülményeinken, tények esetén csakis a HOZZÁÁLLÁSUNK reformálása segít. Eljátszadoztál valaha is a kérdéssel; milyen lenne egy igazi, nemes értelemben vett házi sárkány? Olyan, aki úgy szánt, vet, arat, mint a kisangyal. De ahhoz méltó módon kell őt igába fogni, táplálni, és megfelelően foglalkozni kell vele. Meg kell dicsérni, nevelni és jobb esetben meg is szeretjük őt a folyamat során. 

folyt.köv.